Nagyon nagyon régen nem voltam. szünteben lett volna időm, de itt hagytam koliban a laptop töltőmet így egész héten gép nélkül voltam. Ne is mondjátok, szőrnyű volt! Eredetileg nem is a szünetről akartam írni, de sajna vagy nem sajna történt egy két dolog. Rám írt az a személy egy hónap után, akivel már lezártunk egy két dolgot. Oké, rámírt. Beszéltünk. Nagyon más volt. Mintha tényleg érdekelné, hogy mi van velem. Fura volt. Találkozni is akart. Csomószor megkérdezte és igent mondtam. Persze itt már teljesen kész voltam. Veszekedtem saját magammal. Meg akartam tudni, hogy mit akar, de a becsületem azt mondta, hogy nem szabad vele találkoznom. Még is találkoztam vele. Kaptam egy doboz csokit, állítólag még az egyik kedvenc filmemet is letöltőtte. De csak sétáltunk, közben állandóan magához ölelt és egyszer meg is fogta a kezemet. Nah az ciki volt. Teljesen összezavarodtam és nem is tudtam magamban tartani. Elmondtam, amit érzek ezzel az egésszel kapcsolatabn. Ő azt mondta csak barátkozni akar és én gondoltam túl. Hogy? Nem. Azt vettem észre rajta, hogy rosszul esett neki valami, de közben bennem is túláradtak az érzelmek. Végűl sikerült csak úgy ott hagynom. Utána írtam neki, hogy most megsértődött e vagy mi. Azt írta vissza, hogy nem, igazat ad nekem, kicsit félreérthető volt. Jah, kicsit. Elmagyaráztam neki, hogy hogy is érzem magam. Ha valaki iránt érzel valamit, épp próbálod elfelejteni erre meg egy hónap után felkeres, hogy barátkozni szeretne úgy hogy közben majd hogy nem udvarol. Erre meg kaptam, hogy, ha így érzem nem kellett volna elmennem. Nah és itt jött az hogy magamat kezdtem el hibáztatni. Hogy pontosan miért azt nem tudom. De rossz volt. Most jól vagyok. Rendben, legyünk barátok facebookon. Azt elviselem, ha néha beszélünk. A barátaim szerint valószínűleg ő többet akart. Nyilván, hisz ezt mutatta. Nem én vagyok a bűnös ebben. De akkor miért nem mondja? Miért fél ennyire? Tudja, hogy érzek. Most először éreztem azt, hogy önmagam vagyok mellette. Nem tudom miért. Lehet, mert még haragudtam rá és mertem vele bunkózni. Ez az egyik szokásom. Vagy mert jobban mertem vele beszélni az érzelmeimről. Én ilyen vagyok, beszélek az érzéseimről embereknek. Azt mondják ez normális dolog. Nem tudom mi lesz ebből. Valmai biztosan. Most csak felkavart bennem mindent.

Na, de hagyjuk a drámát. Jöjjön pár friss dalocska, amik megütötték a fülemet és nem tudom elfelejteni őket. Most külön nem akarok róluk írni, de azért tessék meghallgatni!